És te mit adsz vissza másoknak?

Amúgy te tudatosan szoktál mindig dicsérni?
Nem dicsérlek, visszaadom neked, ha valami, amit csináltál, jó hatással volt a csapatodra vagy a célodra, előrébb vitt abban, amit el akarsz érni.
Értem, de soha semmi rosszat nem mondasz. Az nem lehet, hogy mindent jól csinálok! És, őszintén, kicsit el is bizonytalanodtam emiatt, hogy elhihetem-e, amit mondasz.

Huh, mennyire erős, nem?

Pozitív megerősítéssel nem lehet ártani – gondoljuk. Aztán jön egy ilyen beszélgetés, és megfordul velünk a világ.
Mi is történik akkor, ha méltatjuk a másik jó cselekedeteit?
Megerősítést adunk valamiről, amit jól csinál, ezzel is ösztönözve arra, hogy csinálja még többet. Hiszen, amit csinál, jó neki, és jó a környezetének is. Szeretem használni ezt a visszatükrözéses módszert, mert a lehető legártatlanabb. Semmi más nem történik, minthogy kihangosítom a másik félnek azt a mozzanatát, amivel segítette a környezetét, boldoggá tett más embereket, jobbította a világot.

Legalábbis ezt gondoltam a fenti párbeszédig. Ami így folytatódott.

Szóval azt nem értem, hogy egész életemben, mindenki csak a hibáimra hívta fel a figyelmemet, most meg olyan, mintha mindent jól csinálnék. Ez lehetetlen, nem csinálhatok hirtelen mindent jól.
Tudom, nem is mondtam, hogy mindent jól csinálsz. Csak az történik, hogy nem emelem ki, amit nem csinálsz jól, hanem egyből arról beszélgetünk, hogy hogyan lehetne jobban csinálni. Szerintem felesleges kiemelni, hogy “akkor ez így rossz, ezen változtatni kell!”, elég elgondolkodni rajta, hogyan lehet jobban csinálni.
Hmm. Tényleg így szoktad, észre sem vettem, csak most, hogy mondod. Tudod, az én korosztályom úgy szocializálódott, hogy kizárólag arra kaptunk visszajelzést, amit rosszul csináltunk. Szerintem érdemes átgondolnod, hogy az első beszélgetés során letisztázd, hogy nem fogod kiemelni a hibáinkat, hanem inkább arról beszélsz, amit jól csinálunk, meg a megoldásokról, ahogy tovább tudunk menni.

Mennyire igaza van, ugye?

Ha egész életünkben a hibáinkat emelik ki, az pedig, hogy jól csinálunk valamit, természetes, szóra sem méltó, és a feledés homályába vész, komoly nyomokat tud hagyni bennünk, és abban, hogyan állunk önmagunkhoz és másokhoz.

De, ha megfordítjuk, ugyanaz, mégis más a helyzet! Ha egész életünkben elfogadnak úgy, ahogy vagyunk, támogatnak a döntéseinkben, mert bíznak bennünk, mi is elkezdünk bízni önmagunkban, ami ugyanolyan mély nyomot hagy, csak máshogy. Ezáltal sokkal egészségesebben tudunk kapcsolódni önmagunkhoz, önmagunkon keresztül pedig másokhoz. És akkor, amikor kiemeli valaki, milyen jó volt, amit csináltunk, nem bizalmatlanság, hanem mosoly ül az arcunkra.